Lassan 4 hónap telt el a STOP bejelentése óta, de még mindig dühöt érzek. Tehetetlen dühöt. Mikor szépen felépít az ember valamit, ami szuperul alakul, aztán egyik napról a másikra lehúzzák a rolót, persze, hogy elgurul az ember gyógyszere.
A karantén eleje nagyon rossz volt, bizakodás és elkeseredés hullámvasútján utaztam hetekig. Aztán szerencsére egyik szenior örömtánc-oktató társam belevitt az online oktatásba, így lett célja a napoknak, nemcsak a hétköznapok taposómalmában őröltem.
Májusban hoztam egy nagyon nehéz döntést, amit úgy érzek , a család miatt meg kellett hozni. Júniustól elmentem főállásba dolgozni egy fogyatékosokkal foglalkozó intézetbe, mint fejlesztő pedagógus. Az első napomon kezdődtek a lazítások, kezdték engedélyezni a kisebb rendezvényeket. Dühöm nem csökkent.
Most a főállás mellett szervezem a dolgaimat, sajnos kisebb lendülettel. Bízom benne, a jövő év újra az enyém lesz.
Itt egy link a mostani munkámról:
http://www.dakaotthon.hu/darvasto/cikkek/oromtanc-foglalkozasok
